Kínai buddhizmus

Buddhizmus körülbelül az első évszázadban érkezett Kínába, a negyedik évszázad után már széles körben elterjedt és fokozatosan a legbefolyásosabb vallás lett Kínában. A kínai buddhizmus három részből áll: a kínai, a tibeti, és a páli buddhizmus (dél- ázsiai buddhizmusnak is nevezik). Összesen 200 ezer buddhista szerzetes és több mint 13 ezer buddhista templom van Kínában, továbbá 33 buddhista iskola és körülbelül 50 kiadvány. 
A tibeti buddhizmus a kínai buddhizmus egyik ága és főleg a Tibeti Autónom Területen, Belső-Mongólia Autonóm Területen és Qinghai tartományban található meg. A tibeti, a mongol, a yu-ku, a men-ba, a luo-ba, a tu nemzetiség általában a tibeti buddhizmust követi. A hivők száma körülbelül 7 millió. Az ún. dél-ázsiai buddhizmus főleg Kína délnyugati részén terjedt el, azaz Yunnan tartomány Xi Shuang Ban Na Dai nemzetiségi autonóm megyében, a De-hong Dai és Jin-po nemzetiség autonóm megyében és Si-mao területen. A dai, a bu-lang, az a-chang, a wa nemzetiség többsége a dél-ázsiai buddhizmust követi és jelenleg több mint egymillió hivőjük van. A kínai buddhista hivők főleg hanok és egész Kínában megtalálhatóak

(A kínai Zhejiang tartományban fekvő Ning-bo Ling-shi templom)

Kínaiak hite: Az ázsiai kultúrákra általában jellemző, hogy bizonyos kölcsönhatás ellenére relatív elzártságban bontakoztak ki, s gyakorlatilag évezredek óta párhuzamosan léteztek. Főként Kína „Közép Birodalmára” jellemző ez az „önmagában létezés” (kínai nagyfal). Vsz. ebben keresendő annak magyarázata, hogy a fejlett kínai, japán és koreai hit a keletkezési tereken kívül ismeretlen, ill. nem lett „világvallás”. A 20. sz: kivételnek tűnő kínai univerzizmus és taoizmus inkább „bölcsességi irodalom”, mint vallás. A Ny-on ismert és elterjedt →zen Indiából származik, Kínában és Japánban csak kifejlesztették. - A zenben 3 réteg járja át egymást: a) ősi, helyi népi vallások; b) a Kr. u. 2. sz: intézményesített nagy vallási hagyományok (→taoizmus, →konfucionizmus); c) idegen vallások (→buddhizmus, →iszlám, →kereszténység). A három réteg nem válik el élesen egymástól, sőt a taoizmust, a konfucionizmust és a buddhizmust a →szinkretizmus értelmében egy vallásnak tekintik. A vallási elképzelések és gyakorlatok rendszerezése nehéz, mert nincs a szó szoros értelmében vett kínai vallás, sem hitvallás, nincsenek pontosan megfogalmazott hittételek, nincs →klérus jellegű papság és hierarchia, nincsenek intézmények. A műveltebb emberek vallásossága →racionalizmussal, az egyszerűbbeké →animizmussal keveredik. A animizmusban fontos a →jóslás, a szerencsés és szerencsétlen napokat meghatározó →kínai naptár, a szellemvilággal összekötő médium-világ és a gonoszűzés. Tisztelik az ősöket, áldoznak a természet sokféle istenségének, a Föld és gabona istenének.

Kínai buddhizmus: Ming-Ti császár követeket küldött Indiába, lefordíttatta a buddhista könyveket, s szerzeteseket hívott az új tan terjesztésére. A →lélekvándorlás és →reinkarnáció tana, a pokol és mennyország buddhista elképzelése, a halottakért végzett könyörgés lehetősége Kínában termékeny talajra talált. Természetesen a taoista hagyományoktól új formát is kapott, a konfucianizmussal ismételten vitái voltak. A buddhizmus elterjedésének jele Kínában a pagoda, mely az indiai sztúpa templomból alakult ki. - Kínában 3 buddhista irányzat kristályosodott ki: Amida-Buddha (Hui-Jüan alapította), Tien-tai-buddhizmus (Csih-Kai alapította), Csan-buddhizmus isk-ja. Utóbbit a D-indiai herceg-sarjadék, Bodhidharma alapította, aki vsz. Kr. u. 490 k.-530: működött Kínában. Ez a buddhizmus mindenekelőtt japán (zen) formájában terjedt széles körben, mert nem elméleti, nem is misztikus, hanem közvetlen élményre irányuló vallásossága nagyon megfelelt a kínaiaknak; nincs szükség arra, hogy más (bódhiszattva) váltsa meg az embert, hanem saját erejéből, az elmélkedés és az önfegyelmezés segítségével juthat el a megvilágosult belátáshoz minden szert. és hosszadalmas nehéz tanulmányok nélkül. Ez a Csan buddhizmus a Tang-dinasztia alatt virágzott (618-907). A Tang birodalom egy ideig tartó vallási türelme után a következő Szung-korszakban (10-13. sz.) ismét korlátozták az idegen hatást a kínai hagyományok javára: a konfucianizmus racionális erkölcse a buddhizmus metafizikájával erősen etikai irányzatú, gyakorlati vallássá ötvöződött. A mongol uralom után (Kublai kán) a Ming-dinasztia (1368-1644) ismét visszaállította a kínai birodalmat és megerősítette a konfucianizmust. Ebben az időben jutott el a katolikus vallás is Kínába, főként Matteo →Ricci SJ által, akit nyelvtehetsége, alkalmazkodása, szerénysége és a konfucionista tanok mélyebb tanulmányozása miatt nagyra becsültek a birodalomban.

A szinkretista összvallás főként 3 vallás (konfucianizmus, taoizmus, buddhizmus) etikai gondolatrendszere, mely a Ny-i ember számára nehezen érthető. A szinkretista kínai panteonban együtt vannak a régi természeti istenségek, buddhista szentek és brahmanista istenek, a taoizmus szerinti szentek és istenné lett tört. hősök. A három szent névvel tisztelik és együtt ábrázolják pl. Lao-cét, Buddhát és Konfuciuszt. Népszerű az egyszerű formában ábrázolt teljes panteon: 66 lény látható egymás fölé rendezett 5 sorban. Ezek mellett van a 3 tiszta, a 3 tisztviselő, a 3 kezdet. Istenné lett tört. személyiség pl. a hadisten Kuan-ti, aki a Han-korszakban élt (162-220) és Kína hőstörténetében az elveszett dolgok védelmezőjeként szerepel. Nagyon népszerűek Kínában a buddhista ábrázolások, mint pl. az eljövendő Buddha (Buddha Maitreja): életörömtől sugárzik, kövér, arca mosolyog, hasa fedetlen, trónon ül, egyik kezében az elmúlt világok magvait tartalmazó zacskót, másik kezében rózsafüzérszerű gyöngysort tart. Ez a jövő megmentőjeként várt Maitreja most még az égben lakik, szeretettel és részvéttel jön majd el onnan kb. 5 ezer évvel a történelmi Buddha nirvánába szállása után. - Nagyon tisztelt segítő istennő Amida, az irgalmasság istennője és az ezerkarú Kuan-jin. Jelentős szerepet játszik a másvilág elképzelése. Az alvilág hatalmas közigazgatási szervezet vagy bíróság, az emberi bűnöknek megfelelő 138 büntető hellyel. A büntetés kitöltése után a lélek újraszületik és újból megkezdheti útját. Jelentősek a sárkánytemplomok is; a sárkányt esőadó és termésbiztosító lényként tisztelik. Az idők folyamán számos más istenség is volt, sokról megfeledkeztek, s újak jöttek helyettük. - A kínaiak számára fontos az esztendő folyásának megünneplése. Ez újév ünnepével kezdődik, mely tavaszünnep a paraszti év kezdetén (I. 21-II. 19. között); ezenkívül jelentős szerepet játszik minden család életében a tűzhely, a kapuk és a gazdaság istene, valamint az ősök tisztelete. Az újév ünnepével kapcsolatos lampionos ünnep bizonyos tűz-termékenységi mágia. - A 3 életfordulót (születés, esküvő, halál) vallásos szertartások veszik körül, s az érzékfölötti létbe helyezik az embert.

Forrás: lexikon.katolikus.hu

Kína vallási világa

 Az elvont, személytelen istenképzet érvényesülésének egyik színtere Kína, annak sommásan univerzalizmusként nevezett ősi vallási kultúrája. Amennyire megállapítható, a kínai folyóvölgyek korai földműveseinek világában a termékenység-kultuszok, az anima-istenek és a megistenült ősök tisztelete mellett a jóslásnak, a jövő fürkészésének hagyományai igen elevenen éltek. Ugyanakkor a kínai ember kezdettől néhány olyan szent elvet tekintett a világban való tájékozódása alapjának, amelyek a világot rendező és fenntartó Szent személytelen hatalmának a szimbolizálására szolgálnak.  A jin és a jang, mint az ősi, kozmikus "világtojás" két fele, mint alapvető anyagi minőségek, az a kaotikus kiindulópont, amelyben a világ "örök rendje", az azt átható szent törvény működik. Ennek a törvényrendnek a működése három istenségnek (istennek vagy erőnek, elvnek) tulajdonítható: Sang ti, a T'ien és a tao azok a - jórészt személytelen - "égi" valóságok, amelyek kölcsönhatása a világrend biztosítéka s amelyek mindvégig alapelvei maradnak Kína - a konfucianizmust, a taoizmust és a csan-buddhizmust is magábaolvasztó - vallásosságának.
  A világelv-istenek sorában még a legszemélyesebb Sang ti, a világot irányító "Égi Császár". Az ő alakját néhány régi szöveg személyes vonásokkal ruházza fel, érdemi mitológiai szerepe azonban nincs a kínai világban. Szerepe szerint inkább olyan "deus absconditus", az európai deizmus istenfogalmára emlékeztető lény, akinek az alakjában - lehetősége szerint - egy monoteista módon felfogott, elvont istenfigurája, de a pusztán személynévvel felruházott világkormányzó erő lehetősége is benne van. Minden bizonnyal ennek a sajátos, kétirányú lehetőségnek köszönhető, hogy a Kínába eljutó keresztény misszionáriusok Sang ti alakját és nevét feleltették meg a Biblia Egyistenének, a taoizmus panteizmusa T'ien, az Ég szinonímájának tekintette, a konfucionizmus morális ritualizmusa pedig "Égi Császárként" az uralkodók ősénekmondta, akinek szertartási szerepét maguknak Kína uralkodóinak a tiszte volt átvenni és betölteni.
 A vallási szövegek - különösen a konfuciánusok - jelentős részében nem is Sang ti nevével, hanem a T'ien, az "Égbolt" említésével találkozunk. T'ien a világ őselve, a végső ok, a rend és a törvény, bizonyos értelemben maga a rendezett, szent világegész. Lényege szerint személytelen, ábrázolhatatlan, de teremtőképes valóság; egyszerre tűnik absztrakt istennek, végzetnek és természeti erőnek is. Gyakori az a nézet, amely T'ient a világ működésének örök és változatlan törvényszerűségeivel azonosítja, máskor viszont anyagtalan, de magában időhöz kötött és hatalom alatt álló erőnek gondolták.
 A harmadik alapelv vagy isteni princípium a tao. A szó eredeti jelentése "út": jelölheti az égitestek pályaívét, a természetben munkálkodó rendet, de a "célirányos", a "törvényszerű", a "rendezett" mozgásokat a tárgyak, az emberek vagy az erkölcs világában is. A tao minden értelmezésében teljességgel személytelen, ám sok vallásbölcselő szerint reális, bár láthatatlan szubsztancia, néhány értelmező szerint egyenesen a legfinomabb minőségű ősanyag. Az archaikus kínai gondolkodás sem tud azonban másként beszélni egy ilyen elvont "minőségről" vagy "működési módról", mint megszemélyesítő módon; számos szöveg, mint istenről szól róla, világos azonban, hogy ez csak szimbolikus értelmű. A taoizmus némileg gazdagít ezen a fogalmon, amikor értelmes, de személytelen természettörvénynek tekinti, ám az őslét elvének is, amely önmagából hívja életre az anyagi, testi valóságot, közben azonban a nemlét, az üresség, a semmi valósága is. Nagyon más értelemben a tao az ember számára adott erkölcsi törvény, a jó és a rossz közötti különböztetés és önmérséklet elve is: ez az értelmezés teszi az aszketikus és meditatív életvezetés ideális támpontjává követését, felismerését.
 A három fogalom folyamatos és alapvető jelenléte a kínai vallási hagyományban nem zárja ki egy nekik alávetett gazdag istenvilág kibontakozását. Ám ennek az istenvilágnak a lényei többnyire a "kis istenek", démonok világához tartoznak vagy egyszerű perszonifikációi a természet jelenségeinek, történéseinek. Ebbe az istenvilágba nem pusztán beépül az archaikus őskultusz, hanem egy sajátos "euhémerisztikus", "historizáló" értelmezés is érvényesül: különösen a konfucianizmus tanítja azt, hogy az "Ég" törvényeinek alávetett istenvilág lényei valaha létezett, haláluk után az égiek közé emelkedett emberek csupán, egykor a történelemben kimagasló szerepet játszó alakok, akik anima-istenekként és patrónusokként élnek az ember közelében, aki áldozataival hódol nekik.

Forrás: nyitottegyetem.phil-inst.hu

Kínai buddhizmus

A buddhizmus Kr. u. 50 körül jelent meg Kínában. Az elkövetkező száz év során Indiából és Közép-Ázsiából buddhista szerzetesek érkeztek és telepedtek meg itt. Ez az időszak a Han-dinasztia hanyatló korszaka volt, amikor a társadalmi, gazdasági és politikai válság jó termőtalaja volt az új vallásnak. A későbbiekben a kínai buddhizmus sokfelé és eltérő módon fejlődött. Azok a kínai hívők, akik korábban a skolasztikus és konfuciánus eszmék felé hajlottak, közelebb érezték magukhoz a hínajána iskolát, míg az inkább megérzéseken alapuló, nem szertartásos taoista követők számára nagyobb vonzerőt jelentett a mahájána. Ez utóbbiak közé tartozott a tientaj iskola, mely a dél-kínai "Mennyei Terasz" nevű hegyről kapta a nevét. A szintén mahájána eszemiséget valló hua-jen ("virágfüzér") iskola valamivel később alakult ki Észak-Kínában. Mind a tientaj, mind a virágfüzér iskola támogatói az értelmiség köréből kerültek ki, s mindkét iskola a meditációt és a filozófiai elmélyülést tartotta fontosnak. A tiszta föld vallásos buddhista szekta ezzel szemben az újraszületések sorából való megszabadulást az istenné magasztosított Buddhában való hit segítségével ígéri. A mahájána követői végtelen számú világ létezését tételezik fel, melyek mindegyikében élnek buddhák és bódhiszattvák. Ha a hívő hozzájuk imádkozik, akkor a következő életében az ő világukban születhet újra, ahonnan azután már könnyen elérheti a végső megvilágosodást.
     A csan iskola meditációs irányzat, amely tagadja az imák és a szertartások fontosságát, sőt még a szövegek tanulmányozásának az értelmét is megkérdőjelezi. A csan a nagy Tang-dinasztia (Kr. u. 618-907) uralkodásának kezdetén, a nyugodt virágzás idején indult fejlődésnek. Vezetői a pátriárkák voltak, akik közül az első, egy Bódhidharma nevű indiai szerzetes, 520 kürül érkezett Dél-Kínába. A déli udvar azonban barátságtalanul fogadta, mire ő északra ment, de mielőtt tanítani kezdett volna, kilenc éven át ült nyitott szemmel egy falnak fordulva. A csan küldetése az volt, hogy a konvencionális gondolkodást és a másodkézből vett tudást félretéve a buddhaság, a dharma és a megvilágosodás élménye személyes tapasztalat során nyerjék vissza eredeti jelentésüket.
     A buddhizmus soha nem tűnt el egészen Kínából, az elmúlt ötszáz év azonban a főbb iskolák összeolvadásának lehetett tanúja. A buddhista iskolákból, a taoizmusból és a konfuciánus hagyományból kialakult szinkretikus vallás hódított tért. A 20. században ezeket az irányzatokat eltiporták a nyugati eszmék és a kínai kommunizmus. Tajvanon, Hongkongban és Szingapúrban azonban ma is virágzik a buddhizmus, és manapság kezd új életre kelni a Kínai Népköztársaságban is
.

Agócs Tamás